Edző és vendég kapcsolata

Vajon meghatározható-e konkrétan, hogy milyen a megfelelő kapcsolat edző és vendég között? Véleményem szerint ez a kérdéskör nem olyan egyszerűen megfogalmazható. Minden ember személyisége különböző, csakúgy az oktatóké, mint a sportolóké. Így nagyon nehéz lenne egy általános határt szabni azzal kapcsolatban, mi férhet bele ebbe a kontaktusba.

Valószínűleg erről minden egyes edző eltérő véleménnyel bír, tehát én a saját szemszögemből tudom megközelíteni a témát.

Tulajdonképpen a fitness terem az edző munkahelye, akármilyen jól is érzi ott magát, rendszerint nem az a fő célja, hogy a saját vagy mások magánéletéről társalogjon, mégis sokszor ez is szerves részét képezi hivatásunknak. Én személy szerint szívesen beszélgetek a vendégeimmel, de a beszélgetések témáját nagyban befolyásolja, hogy kivel, mikor, hol, milyen körülmények között folytatjuk azt.

Önmagamat extrovertált személyiségnek tartom, tehát nyitott vagyok az emberek közeledésére, azonban nem vagyok egy kezdeményező típus. Magamtól ritkán elegyedek beszélgetésbe, legfeljebb egy-két kedves szót szólok, azonban szívesen veszem, ha mások indítványozzák a velem való kommunikációt, ismerkedést. Aki ezt a pályát választja, rendszerint szívesen törődik a vendégeivel, legalábbis szerintem ez lenne a helyénvaló. Egy oktatónak érdemes közvetlennek lennie, hiszen akkor az edzésére is szívesebben járnak az emberek, és jobban meg is nyílnak neki. Természetesen ezt a tulajdonságot erőltetni nem lehet, csupán előnyös, ha valaki rendelkezik vele.

Úgy veszem észre, vendégeim szívesen keresik a társaságomat. Előfordul, hogy csak egy kis biztatásra, egy kedves szóra, megerősítésre, támogatásra van szükségük az élet bármely területén. Én ezt szívesen meg is adom. Esetenként tanácsot kérnek az életmódjuk bármely részével, edzéssel, táplálkozással, akár a magánéletükkel kapcsolatban. Vagy csak éppen jól esik nekik megosztani valakivel az aktuális örömüket, problémájukat. Köszönetet mondanak azért, hogy mennyit fogytak, sokkal erősebbek lettek, energikusabbnak és vidámabbnak érzik magukat az edzéseim által. Ennek ne örülne valaki, hogy pár percét igénybe veszik edzés előtt vagy után? Mesélnek a munkahelyükről, a párkapcsolataikról, egészségügyi dolgaikról, valamint ezek edzéssel való kapcsolatáról. Megtiszteltetésnek élem meg, hogy ezeket megosztják velem, hogy bizalmat szavaznak nekem. Néha egyébként érdemes is a családunkon, barátainkon kívül egy olyan személlyel is megosztani kételyeinket, boldogságunkat, aki csupán minimálisan ismeri az életünket. Ezt a funkciót tökéletesen betöltheti egy oktató. Már ha egyáltalán vevő ilyesmire. A kommunikáció helyszíne nem korlátozódik a fitness teremre, gyakran megkeresnek messengeren, emailben, viberen. Néhányan azt hiszik a vendégeim közül, hogy ez esetleg engem zavarhat, zaklatásnak veszem, pedig egyáltalán nem. Biztosan van olyan edző, aki nem örül a hasonló eseteknek, én azonban igen. Néha csak egy-egy zene után érdeklődnek, vagy szeretnének hozzájutni az edzésen készült videókhoz, ami engem büszkeséggel tölt el. Olyan üzenetek is érkeznek, hogy megköszönik az adott napi edzést, hogy feldobtam a napjukat, hogy mennyire élvezték, és jól elfáradtak, esetleg a másnapi izomlázon mulatnak éppen. Sokan felköszöntenek születésnapom, névnapom alkalmából, mégis ki ne lenne ezért hálás? Eddigi pályafutásom alatt szerencsére csak egyszer voltam beteg, két napig, és rengetegen érdeklődtek, írtak, hogy várnak vissza. Rendkívül hálás vagyok a szeretetért, ami körbevesz, és úgy vélem, erről sok kollégám gondolkodik hasonlóképpen. Kifejezetten jól esik, ha nem csak edzőként, hanem magánszemélyként is kedvelnek, akik hoozám járnak.

Ritkán fordul elő, hogy én magamtól magamról kezdjek el beszélni, sőt, mondhatni, egyáltalán nem. Ha kérdeznek, szívesen beszélek a magánéletemről, de kérdés nélkül nem folyok bele ebbe a témába, főleg az esetleges problémáimba. Mégis jól esik, ha megkérdezik, mi a helyzet velem, hogy vagyok. Bár ilyen esetekben az aktuális, szerencsére ritka gondjaimról biztosan nem kezdek el beszélni, nem szeretem ezeket bevinni a munkahelyemre. Az állandó jókedvem miatt biztos sokan azt gondolják, hogy nem is léteznek ilyenek. Az igazat megvallva tényleg összeteszem a két kezemet a sorsomért, panaszra semmi okom, de azért vannak tényezők, amelyek miatt néha nekem is lefelé görbül a szám. Mindössze ezeket nem szeretem mutatni, mert az emberek nem azért jönnek az órámra, hogy lehangoljam, hanem, hogy fizikailag lefárasszam, lelkileg pedig feltöltsem őket. Cserébe pedig én ugyanezt kapom tőlük. Biztos van olyan oktató, aki kényszerként, színjátékként éli meg, hogy mosolyogni kell akkor is, ha valami otthon nincs rendben, nálam azonban ez másként működik. Amint oda bemegyek, tényleg nagyrészt megfeledkezem a problémáimról, sőt, az órát követően is ezerszer jobb lesz a kedvem, a vendégeim, a zene és a mozgás által. Tehát nem azért nem mutatom a szomorúságot vagy nem beszélek bizonyos dolgokról (ilyenkor titkon reménykedem, hogy senki nem kérdez semmit), mert úgy gondolom, hogy bárkinek nincs köze hozzá, hanem azért, mert csak jót szeretnék adni, és az óra hangulatát sem szeretném elrontani. Amikor pedig minden rendben a magánéletemben, a vendégeim jelenléte csak még jobban fokozza a boldogságomat.

Megtiszteltetésnek veszem, amikor valaki hozzám fordul a mondanivalójával, kérdéseivel. Bevallom, az elmúlt pár évben egyszer-kétszer éreztem úgy, hogy egy-egy vendég egy picit túl rámenős, de ez rettenetesen ritka eset. Biztosan van olyan közülünk, edzők közül, aki ezt jobban viseli, van, aki kevésbé. Igyekszünk elkerülni, hogy bárkit is megbántsunk, de azért ilyenkor érdemes nagyon finoman meghúzni egy határvonalat. Ezt mindenki másként oldja meg, személyiségéből eredően.

Léteznek azért számomra speciális esetek a kommunikációt illetően, amikor például egy régi barátnőm látogat el az edzésemre, vele szemben természetesen jobban megered a nyelvem. Mégis jobbnak tartom a termen kívül folytatni a magánbeszélgetéseket. Továbbá kerültek már ki a vendégeim közül nagyon jó barátaim, hiszen nyitott vagyok az ismerkedésre. Úgy érzem azonban, bármelyik sportolómra számíthatnék, ha segítségre lenne szükségem, ami fordítva is igaz.

Amint korábban említettem, mindenki másként éli meg a különböző helyzeteket. Eltérő a tűrőképességünk, az érdeklődési körünk, a vendégkörünk, a közvetlenségünk szintje, valamint úgy általánosságban a személyiségünk. Minden oktató és sportoló érzi, hogy neki mennyi fér bele, kit mennyire enged közel magához, mennyire tárja fel magát, és mennyire érdekli a másik ember magánélete.

Véleményem szerint a legjobb megoldás, ha odafigyelünk egymásra, és igyekszünk azt a képzeletbeli határvonalat mindkét fél számára megfelelő helyre rajzolni. Ez elég nehéz, mivel minden egyes esetben máshol lehet, de aki igazán szeretné, képes megvalósítani.

Olvass tovább:

Oszd meg bátran!