“Ó, szerinted én vékony vagyok? Akkor abba is hagyom a fogyókúrát!”

Csak beszélgettünk, úgy általánosan. Életmódról, fogyókúráról, emberi természetről. Aztán jött egy mondat, az egyik barátnőről. Igen testes, fiatal lány állítólag, aki elkezdett fogyókúrázni- bármit is jelentsen ez. Pár napja csinálhatta már a dolgot, amikor megdicsérte valaki. Fellélegzett és azt mondta: “Mit nekem fogyókúra, hiszen most mondták, hogy milyen jól nézek ki. Abba is hagyom, most rögtön!”

Most akkor mi van?

Lerendezhetnénk az egész sztorit annyival, hogy nem akarta igazán, elég volt neki egyetlen külső vélemény, ami eltántorította. Valójában azonban semennyire sem akarhatta.
Valami nagyon nem lehet jó, nem működhet jól, ha a táplálkozás, mint kompenzáció már a szokásrendszer erőteljes elemévé vált. Valamivel annyira fájdalmas lehet foglalkozni, hogy ideig-óráig célkeresztbe veszi annak következményét, a túlsúlyt, amiről már néhány perc alatt le lehet őt beszélni, hiszen nem az fáj eléggé.

Nem bántalak, de csak a saját idődet pazarolod

Jelentős túlsúly esetén,- mindig is szubjektív lesz a megítélés, de a +10-et én azt gondolom nevezhetjük annak- továbbra is úgy kezdeném, hogy pszichológus. Lehet, hogy valaki szimplán felvett rossz étkezési szokásokat pl. nagy vacsorák az új szerelemmel, új munkahelyen a közös nagy ebédek, rendszeres hétvégi sütések, amik túl jól sikerülnek,de őszintén, egy, kettő, de még három rossz étkezési szokás sem fajulhat simán addig, hogy túlsúly lesz belőle. Akkor már nem figyeltem magamra, semennyire.

Ez az egész nem a megbélyegzésről szól

Ez nem a másik bántásáról szól, közel sem. Megszégyeníteni sem kell senkit sem. De aki oda jut, hogy segítséget kér, azzal maximálisan őszintének kell lenni. Ide írom, nem a cikk végére, hogy természetesen vannak olyan megváltozott helyzetek ahová pl. a kismama is tartozik, ami nagyobb rugalmasságot érdemel, szerintem. Eltekintve a kivételektől, a szépítés, a túl kedveskedés, hogy a másiknak ne fájjon, az instant és a tömeg megoldások nem segítenek a másiknak!

Az ő motivációja kell, nem a szakemberé.

Az élet minden területére igaz az, hogy motiváció nélkül nem megy. A másik motivációjával sem megy. Ha én akarom, hogy a másik megcsináljon valamit, mert neki attól jobb lesz, nem megy. Ennél fogva, ha valaki egy kamu motivációval odamegy az edzőhöz, a dietetikushoz, a pszichológushoz, egészségfejlesztőhöz, arra számítva, hogy az majd motiválni fogja, téved. Csak a motivációval ellátott ember akarja csinálni. Csak a motivációval ellátott ember akar küzdeni. Viszont a motivációval ellátott ember is elfáradhat. Nincs olyan nagy változás, amely ne járna nehézséggel, fájdalommal és gyengeségeinkkel való szembenézéssel.

Az, hogy L-es nadrágjaim vannak és jó lenne, ha M-est hordanék, az nem motiváció. Az, hogy vettem egy fitnesz-bérletet egy húszasért, az nem motiváció. Az, hogy nagynak tűnik a fenekem a tükörben az nem motiváció. Az, hogy a szórakozóhelyen azt mondta egy srác, hogy dagadt vagyok, az nem motiváció. Az, hogy nem ott tartok az életben ahol kéne, biztos a súlyommal van a baj, az sem motiváció. Csak szólok…